Lelkünk legmélyén mindannyian őrizzük a bennünk élő "belső gyermek" emlékképeit.

Vannak köztük jók és lehetnek rosszak, láthatatlan fonalaikkal irányítják az életünket.

Felnövünk, legalább is ez a látszat, a testünk felnőtté válik, de belül a gyermekkorban teljesítetlenül maradt vágyak, a bevégezetlenül maradt ügyek megkötik a lelket.

Nem engedik a felnőtt részt érvényesülni, ez pedig minden esetben megmutatkozik a viselkedésben.

Abban a pillanatban amikor egy konfliktus helyzetben sértettséget, haragot, félelemet érzel, újra azzá a kisgyermekké válsz aki ezt valamikor már egyszer átélte.

Az a kisgyermek leszel újra, akit igazságtalanul durván megszidtak, mert összetörte az édesanyja kedvenc vázáját, akinek azt mondták inkább hozzá se fogj mert több kárt okozol mint hasznot.

Akire soha nem volt elég idő, aki mindig útban volt, akinek azt mondták, jobb lett volna ha fiúnak illetve ha lánynak születsz, vagy talán azt, hogy jobb lett volna ha egyáltalán a világra sem jössz.

Gyakran azt a szeretetet, azt az odafigyelést, törődést keressük, várjuk amit úgy érezzük, nem kaptunk meg gyermekkorunkban.

Nagyon sok felnőtt emberben ott toporzékol, sír és segítségért kiált egy megbántott belső gyermek.

A hibás viselkedés kihathat a párkapcsolatra, a felek az édesanyjukat vagy az édesapjukat keresik egymásban. Olyan függőségekbe, játszmákba kényszerítik egymást ami egy idő után teherré válik, szétforgácsolják, tönkre teszik a kapcsolatot.

A felnőtté válásnak az egyik ismertető jegye, hogy felelősséget tudunk vállalni a tehetségünkért, az életünkért, a döntéseinkért.

Az a gyermek aki soha nem kapott bizalmat, biztatást, lehetőséget, az felnőttként is azt várja, hogy majd jön valaki, aki megfogja a kezét és segít. Gyakran ezt a segítséget nem valakiben, hanem valamiben keresik, különböző pótcselekvéseket választanak, pl. dohányzás, evés, gyűjtögetés.
Forrás:belsoszepseg.shp